A szép, a jó, az igazság fogalmakat nem törvényi úton alkották. Ezekről, mint egyetemes értékekről beszélünk. Ha a szavak értelmét nézzük, mindegyik mögött ott van a szeretet, amely több ember együttlétét, azaz egy közösséghez tartozást feltételez. A mindennapokban azonban sokféleképpen használják a közösség kifejezést, s bizony azt is megtapasztalhatjuk, hogy azok, akik közösségbe tartozóknak vélik magukat sokszor kirekesztőek, a másiknak saját érdekük védelmében ártanak. Tehát mit értünk közösség alatt? A helyi közjó bármiféle értelmezését, amely munkában illetve cél elérésében másokat (elhagyatottakat, gyermekeket, fogyatékosokat, műveltséget stb.) segít támogat. A közösség az, ami egy bennünk. De ez a valami, ha egyedül éljük, egyedül csináljuk, akkor egy önző és passzív dolog. Akkor aktivizálódik, ha a másikat is befogadjuk, többen csináljuk. Don Bosco pedagógiájában „az együttélés művészetének kialakítása” hangsúlyos szerepet kapott.
„A fiúk ösztönösen igyekeznek fejleszteni képességeiket, gyarapítani talentumaikat, és ha jól irányítják őket, akkor törekedni fognak arra, hogy valakik legyenek. Többek akarnak lenni, hogy többet adhassanak. Többet akarnak adni, hogy hasznosabbak és barátibbak legyenek, hogy közösségben élhessenek, és hogy örömüket leljék az együttlétben.” (L’arco, 1998. 67.)
Miért mondhatta Don Bosco, hogy a fiúk ösztönösen kívánják fejleszteni képességeiket? Valóban ösztönösségről volt szó? Ez valóban egy mindenkiben meglévő szükséglet? Ha azt nézzük, hogy az elsődleges közösség a család, amelyben a gyermek legmélyebb óhaja az anyjával és az apjával benső közösségben élni, akkor igen. De a fiúk, akik Don Bosco körül éltek, azok többsége nemcsak a nyomorból, de a szeretetlenségből is érkeztek.
Napjainkban a szalézi munkatársak ugyancsak e szükségletek kielégítetlenségével találkozhatnak. Ma milyen okokat találunk, s azok miként hatnak a gyermekek, fiatalok személyiségfejlődésére? Az idő, a pénz, a szülők neveltetése, saját problémáik, értékrendi válság és egyéb okok miatt, a gyermekek nem kapnak elég és okos szeretetet. Nem értékelik őket, nem hallgatják meg, mintha a gyermekeknek nem lenne saját életük, nem tisztelik gyermeki mivoltukat. Mindez szorongást, belső nyugtalanságot vált ki, amely kihat az egész testre. Ha az egyén elég erős, mindent megtesz, hogy eltitkolja, esetleg álomvilágba ringatja magát, de az sem ritka, hogy az ürességet különböző tevékenységekkel, szórakozással, zajjal tölti be. Van, aki minden érzését eltemeti, sikereket is elér, de elsődleges célja az emberek csodálatának elérése (Honnan jöttem, s lám mivé váltam!). Vannak, akik depresszióssá, illetve sokan lázadókká válnak, s nem ritka, hogy társaikkal együtt a társadalom peremére sodródnak. A szeretetsebek néha odáig vezetnek, hogy félnek mindenfajta csoporttól, a valahova tartozástól. A szükségletek kielégítetlensége eredményezheti azt is, hogy bármi áron keresnek maguknak olyan helyet, ahova tartozhatnak, ezért készek feláldozni tudati önállóságukat, személyes fejlődésüket. A gyógyulás lehetősége, ha úgy érzik elfogadják őket, biztonságban vannak, megfogalmazódik a valahová tartozás.
Miben rejlik a közösség gyógyító ereje? A közösségben az egyes embert szeretjük, nem pedig elvont értelemben a közösséget, nem az intézményt s nem az életmódot. Don Bosco pedagógiai gyakorlatában az ember az, aki számított. Nemcsak átmenetileg, hanem állandóan. Éppen azért, mert minden fiatal úgy érezhette, hogy ő számít, ezért volt számára is fontos, hogy fejlessze képességét. Don Bosco mellett úgy érezhették, a közösség az egyes emberek számára az ő növekedésükre van rendelve. A közösségben mindenkinek megvolt a képességeihez mért munkája. Soha sem vártak tőlük lehetetlent, nem a megalázó, a hiányosságokat soroló értékelés, hanem az elismerés és az új megismerését is lehetővé tevő helyzetek megteremtése, a kíváncsiság felkeltése révén a tanulás iránti belső motiváció, azaz a „talentumok gyarapítása” volt a cél.
Mit jelent ez a mai közösségépítők számára? Ott, ahol a gyerekek, fiatalok biztonságban érzik magukat, előbb-utóbb levetik „álarcukat” (szerepek), sebezhetőkké válnak. Egy folyamat indul el:
- kezdetben éltetőnek találják a közösséget;
- majd úgy érzik, hogy a közösség rettenetes hely, mivel a kapcsolatok helye;
- ráébreszt, hogy nehéz is lehet együttműködni másokkal.
Könnyebb együtt élni TV-vel, tárgyakkal stb., kényelmesebb csak akkor tenni másokért, amikor kedvük van hozzá. A közösségben bizonyos felnőttek, gyermekek, fiatalok szorongást válthatnak ki belőlük, mert úgy érzik, túl sokat kérnek. Talán a szülőket juttatja eszükbe, akik esetleg nem tűrtek ellentmondást, vagy akik nem hallgatták meg őket. A közösségben feltárulnak az egyén korlátai, az ember szembesül saját hibáival, képtelen kijönni egyesekkel, mert jelenlétükben képtelen kifejezni magát, és békében végezni a dolgát. Irigységet és féltékenységet ébresztenek benne, mivel bennük megvan az, ami ő is lenni szeretne, nem bír eleget tenni elvárásuknak. Eltűnésük felszabadulás lenne számára. Don Bosco nem írt erről a folyamatról, de az egyes gyermekek befogadását leíró munkásságában jól nyomon követhető a gyógyulás útja.
A közösség tagjává válás/gyógyulás útja: Mivel elveszettnek, tehernek vagy egyedül érzik magukat, elkezdik megosztani egymással kiábrándultságukat, szeretetsebeiket, esetleges szenvedésüket, vágyaikat. A közösség tagjává válás a gyógyulás útja, mert felfedezik egymásban a közöset, a jót, felfedezik az elfogadást (ez feltételezi a többiek részéről is a meghallgatni tudást, a nyitottságot.)
A szalézi munkatársak, pedagógusok munkájában fontos szerepe van a nevelésnek, fejlesztésnek, tanításnak, de egyre fontosabbá válik közvetítő szerepe. A személyiségében sérült gyermeknek/fiatalnak, ha ki akar nyílni mások és a világ felé, szüksége van valakire, akiben bízik. Szüksége van valakire/valakikre, aki szereti, tiszteli, aki nem manipulálni akarja, hanem a gyarapodását kívánja, aki feltárja előtte saját értékeit. Ez nem azt jelenti, hogy közöljük vele, hogy „te ilyen és ilyen vagy” hanem, segítjük meglátni azt, hogy mi a jó benne és melyek azok, amikben fejlődnie kell. Segítségünkkel megtapasztalhatja saját magát, fogalmazza meg erényeit, gyengeségeit. Segítjük a változtatásban, tájékozódásban, elfogadtatásában.
Ha többen és örömmel, állandó szakmai eszmecserével végezzük tevékenységünket, akkor értékeink összeadódnak és ezek képezik az aktív cselekvés szerves részét. Nemcsak a fáradtság, a munka, hanem a sikerek, örömök helyévé közösségivé válik a szalézi csoport. Ahol a felnőtt szalézi közösség gyermeki/ifjúsági közösséget is tud teremteni, ott megnyugszanak, otthon érzik magukat. Ahol segítenek nekik megtalálni saját szerepüket, kialakul felelősségük, így indulhatnak meg személyiségük integrálásának útján.
„Jobban járnak, akik ketten vannak, mint a magányos, mert fáradozásuk meghozza jutalmát. Ha elestek, az egyik a másikat felsegítheti. De jaj a magányosnak: ha elesik, nincs senki, aki fölsegítené! Meg aztán: ha ketten együtt hálnak, egymást melengetik; de hogy melegedne föl, aki egymaga van? És ha valaki megtámadja az egyiket, ketten szállnak vele szembe. Mi több: a háromágú kötél nem szakad el egyhamar.” (Prédikátor 4, 9-13)
Rózsáné Czigány Enikő
szalézi munkatárs
Felhasznált irodalom:
Adolfo L’arco (1998) Nevejünk úgy, mint Don Bosco. Reprografia, Bratislava
