Szerző:  Rózsáné Czigány Enikő Dátum: 2022. 08. 19.

Don Bosco Pedagógiája a XXI. században

„1872-ben Don Bosco látja, hogy derék gyermeke, Eusebio Calvi Paleastroból, gondban van és szomorú”. Megkérdezi az okát és ezt a választ hallja: „Enyéim nem tudják fizetni tovább a tartásdíjat (mai szóhasználattal: tanulmányi és kollégiumi hozzájárulás), ezért kénytelen vagyok félbeszakítani tanulmányaimat”. Don Bosco: „Mennyi a jelenlegi tartásdíjad?” Eusebio: „Havi 12 líra”. Don Bosco: Írd meg apádnak, hogy 5-ben állapítjuk meg. És fizesse, mikor tudja. Gyere az irodámba, s kapsz egy cédulát a gondnok részére.” (Bosco, 20.)

Napjainkban is szinte naponta hallhatjuk a tanulmányok folytatásával, a mindennapi megélhetéssel, a gyógyítás finanszírozásával, egy-egy az egészséget, a személyiségfejlődést is megrontó élethelyzetből való kilábalás tehetetlenségével, stb. kapcsolatos kétségbeesett jajkiáltásokat, segélykéréseket, s nem ritkán láthatjuk már a kilátástalanságba történő belenyugvást. Don Bosco korában is nagy volt az anyagi és lelki nyomorúság. Nem tudott mindenkin segíteni, de akiknek felvállalta a tanítását azokért mindenféleképpen felelősséget vállalt, még anyagilag is. Életrajzíróiktól tudjuk, hogy sokszor gyűjtött adományokat, azért mert tudta, hogy jó ügyet képvisel. Az ő élete olyan mintaként szolgált a fiúk számára, hogy szinte észre sem vették és beépült a saját viselkedéstárukba is. Pier Luigi Cameroni jegyezte le, hogy egy alkalommal Garcia Zúniga kanonokot látták vendégül. „A pohárköszöntő alatt egyszer csak megjelent az ajtóban Gastani, az Oratórium egyik korábbi növendéke, aki eredeti ötleteiről volt híres. Most épp lantos mesternek volt öltözve.” Énekes produkciója után a kanonok magához hívta és egy pénzérmét adott neki. „Gastani szépen megköszönte, majd miután megcsókolta az adományozó kezét, egyenesen Don Boscóhoz sietett és egy lovagi meghajlással együtt átnyújtotta a jutalmat.”..

„- Ha ajándékot szeretnék adni Don Boscónak, én magam teszem meg, de ezt csak neked adtam. Tessék itt egy másik, tedd el.” De Gastini ezt is Don Boscónak adta, mert amit a kanonok nem tudhatott, hogy előző nap egy inas véletlenül kitörte az üzlet ablakát, mivel Don Boscót szerette volna üdvözölni. A felháborodott és az inast szüntelenül szidó üzlettulajdonosnak Don Bosco hiába próbálta bizonyítani, hogy csak véletlen volt. Végül – magát is kissé hibásnak tartva az esetben – felvállalta, hogy a kárt megfizeti, pedig akkor is pénz híján voltak. (Cameroni, 93.)

Szülőként, pedagógusként, szalézi munkatársként ma miként alakíthatjuk ki a segítő adakozás magatartásformát?

Már attól a pillanattól kezdve, ahogy a kisgyermek megérti mi az enyém és a másé. Egyszerű példával már a homokozóban, amikor az általa éppen nem használt homokozó játékot elkérő gyermeknek kölcsönadjuk azt, amire éppen nincs szüksége. Ezzel arra tanítjuk, hogy amiből fölösleg van, abból adjunk. Ugyanígy az óvodában, kisiskolás életkorban megtanítjuk arra, ha valamit el szeretne vinni az övéből, csak akkor teheti meg, ha mindenkinek megengedi, hogy játsszon vele, mert mindig vannak olyan gyerekek, akinek olyanra nem telik. Egy tárgy körül nem jöhet létre kirekesztés, mert így alapozódnak meg a tárgyiasult értékek. Testvérek esetében az igazságos megosztás, kölcsönadás a tulajdon megtartásával. Mindezek alapja a szeretet. Az adni tudás a szeretet gyakorlása. Szalézi munkatársként, nevelőként az is feladatunk, hogy az ifjúságot is felkészítsük az önkéntes szeretetszolgálatra. Ennek alapja, hogy ismerjük a lakóhely és annak az egyházközségnek a szociokultúrális közegét, amelyben segíteni szeretnénk. Ismerjük meg a sajátos-, hátrányos helyzetű csoportok létrejöttének okait, rendelkezzünk olyan kapcsolatteremtési stratégiákkal, amelyek segítségével meg tudjuk őket szólítani. A mi viselkedésünk, irányultságunk mintaként szolgál, de megköveteli azt is, hogy fiataljainkkal megismertessük a segítségre szoruló emberek sajátos élethelyzetbe kerülésének okait, és segítsük őket az egyéni véleményalkotás meghozatalában. Saját segítő szeretetmunkánk egyben követendő mintaként is szolgál. Nagy a felelősségünk, mert minden helyzetben azt a szeretetet, elfogadást segítő attitűdöt kell képviselnünk, amit a karitatív „munkahelyzetben” is alkalmazunk. Más közegben sem lehet a gúny, a lenézés érzetét kiváltva beszélni, sztorizgatni e csoportokról, esetekről, mert az a munkatárs nevelő hitelét veszti, és a körülötte lévő, vele együttműködő segítő gyerekek/fiatalok az „ügybe” vetett hitét is megzavarja, kioltja.

Margit mama Don Bosco számára, Don Bosco a fiúk és a tágabb környezete számára is hiteles mintaként szolgáltak. Úgy tudtak adni, hogy azt az adományozottak soha sem érezték alamizsnának, hanem a feléjük megnyilvánuló szeretetnek. Így ír erről Teresio Bosco, Erich Fromm gondolatait kiegészítve:

„Az emberi boldogsághoz a legfontosabb szó biztosan nem a „bírni”. De nem is a „lenni”, (bár nagyon fontos a keresztényi: jobban embernek, jobban Istennek fiának lenni). Hanem az „adni”: Te érsz valamit, boldog vagy, megvalósítva érzed magad…nem akkor, amikor „bírsz” valamit, nem is akkor „vagy” valaki, hanem amikor adsz valamit: adod magadat, az idődet, ajándékodat, életedet.”

Rózsáné Czigány Enikő, szalézi munkatárs írása    

Felhasznált irodalom:
Teresio Bosco: Lelkigyakorlat Don Boscóval
Pier Luigi Cameroni (2008): Don Bosco látó szíve. Don Bosco Kiadó, Budapest