Egy összetett tapasztalat közkinccsé tétele
Don Bosco nevelési és oratóriumi tevékenységében az élményszerű közösségépítés és közösségre nevelés ill. az egyéni életvezetés, a személyes elkísérés kölcsönösen kiegészítik egymást. Célja elérésének kiemelkedően fontos eleme a színjátszás, az ének-zenei tevékenység és a lelkigondozás mellett a sport- és játékpedagógia. Miután pappá szentelték, pedagógiai módszerén merengve előtérbe helyezte a játékot. Az így létrejött első pasztorális programja háromrészes: játék, együttlét, hitre oktatás.
A szentek – és bátran hozzáteszem: a nevelők – sorában talán nem is találhatunk hasonlóan kiemelkedő személyiséget, aki a közös játékot a szabadidő értelmes eltöltésén túl ennyire hatékony, termékeny és összetett nevelői rendszerben alkalmazza. A játék különböző színterei az ő lelkipásztori elgondolásában az egyéni részvétel és a (akár különféle előjelű) személyes tapasztalatok által egyszerre személyiségfejlesztés (tehetségkutatás- és gondozás, önazonosság erősítése, motiválás stb.), erkölcsi-lelki nevelés (életápolás és lelkivezetés) és evangelizáció. Igen, evangelizáció, amelynek kimondott célja Jézus Krisztus jóhírében részesíteni a fiatalokat, amely az öröm, az önfeledtség tapasztalatában nyilvánul meg, hiszen – VI. Pál szavaival – az „evangélium alapja az öröm: Krisztus az öröm”. És a játék az örömre készít, lelkesít, felszabadítja azt. A módszert tekintve Don Bosco számára – aki maga is részt vesz a játékban, sőt, mint életrajzírói kiemelik, a szórakozás lelke, motorja volt – a játékalkalom egyszerre kívülről jövő visszajelzés, megfigyelés, iránykeresés és szervezés.
Egy klasszikus szalézi rendház elrendezésében a templom mellett mindig könnyen meglelhető a sportpálya is. Sportélet és hitélet – az utcáról épp betévedő, sportolni szándékozó, de vallás iránt közömbös fiatal számára látszólag két, egymástól élesen elkülöníthető, mindennemű összetartozást nélkülöző valóság. Don Bosco elgondolása szerint szalézi és fiatal számára mindkettő tér, a sportpálya és a templom, egyaránt a találkozás, a kapcsolatfelvétel helye. Míg előző ember és ember irányban, utóbbi a természetfölötti felé. A kettő egységének garanciája és összefogója az ifjúságért elkötelezett és a sportot szerető, „hitelesen” hívő nevelő.
És hogy áll a két színtér egymásra hatása hazánkban manapság? Négyéves amatőr szalézi fociedzői-lelkipásztori tapasztalataimat szeretném összegezni és sportot támogató nevelői-lelki buzdításként közreadni, egyfajta kis élményszerű „szalézi focipedagógiát” fogalmazva meg.
Az alapkoncepció a szalézi stílus számára az, hogy az együtt-játszásban a cél nem elsősorban a személyes sport-sikerélmény, hanem a nevelői célkitűzés elérése, azaz: „társaimért”, szolgálatukra, épülésükre vagyok a pályán. Ez kilépés önmagunkból, egyfajta lemondás (aszkézis), és mint ilyen, egy érett személyes tanúságtétel; ezért nem is mérvadó, hogy az adott nevelő a sportág tudója vagy sem (bár kétségkívül előnyös, hiszen tekintélyt kölcsönző elem), hanem az a szándék, hogy a közös cselekvés gazdája, animálója, „lelke” legyen. A sportpálya és a játék ezért az egyik legjobb és legzökkenőmentesebb lehetőség idegen fiatalokkal való kapcsolatfelvételre, és a leghatékonyabb akkor lesz, ha a nevelőnek feltett szándéka, hogy ő legyen a kezdeményező: kezdettől jelen legyen, a labda az ő kezéből pattanjon ki, és a „lötyögést” elkerülendő szervezettséget, lelket vigyen a közös játékba.
A beindított játék közben a játékmesteri (ösztönző és szervező) szerep kiegészül a játékvezetői (kiegyenlítői és döntő bírói) feladattal, amit így mondhatunk: a házigazdája az osztatlan és részrehajlást nem ismerő igazságosság megjelenítője és fenntartója lesz. Ehhez a játék elején villámgyors megfigyelés és értékelés szükséges annak eldöntésére, hogy ki milyen képet mutat magáról a sportpályán, úgy a közösségben (együtt-játszási képesség, csapatszellem), mint az egyéni megnyilvánulásában (képesség, tehetség és önértékelés), vagyis a labda közelében. Ugyanitt kell „hajszálvékony” megfigyelésekre támaszkodva kideríteni, hogy a közös játéknak hol vannak a feszültséggócai, amelyek a gördülékenység érdekében beavatkozást, „elsimítást” kívánnak. Az előbbi, a személyiséget érintő oldal a döntő jelentőségű: sikerélményt adni annak, akinek ebben kevés jut, ill. „helyretenni” azt, aki túllő a célon, egyénieskedik, „sztárolja” magát, kilóg a közösségből. Ez egyfajta helyes értelemben vett karitatív szolgálat. A csapategység mindenkinek bele kell férnie, benne mindenki megtalálja az egyéniségéhez és tehetségéhez mérten feladatát.
Még egy pedagógiai célkitűzés párosul a játék szellemiségének fenntartásához: a durva, trágár beszéd, vagy legalább a káromló megjegyzések szigorú és következetes visszaszorítása. Ehhez általában elég a megállapodás és a szabályok időben való világos ismertetése, ám a tapasztalat azt mondja, hogy nehezebb esetekben sokszor apró, négyszemközti és rugalmas kompromisszumokat, szerződéseket is kell kötni.
Játékmesteri és a játékvezetői feladat betöltéséhez kiemelten fontos a kommunikáció, amely a neveléshez elengedhetetlen bizalom kifejlődésének melegágya. Ez már az előre köszönéssel kialakul, de igazán akkor kezd el hatékonyan működni, amikor már az általunk megszervezett játék elején megismerjük a fiatalok neveit (beceneveit). A játékban aztán még több alkalom adódik: az elmarasztaló megjegyzések türelmes visszatartása, figyelmes, önzetlen és önbizalom-erősítő labdapasszolás a „rászorulónak”, barátságos és könnyed párbeszédek a játék holt idejében.
Összefoglalva: nem elég, hogy értük játszom, nekik ezt érezniük is kell. Egy nevelőnek itt, a pályán is figyelmesnek kell lennie, hogy személyre szabottan (tehát csak annyira, amennyire az illetőnek szükséges) észrevegye minden jó vagy félresikerült mozdulatban a focista erényét – tehát, ha mást nem, a buzgalmat, az akaratot, a készséget, a jószándékot, és ezzel „tekintélyi oldalról” ellensúlyozza a társaktól érkező szidást és gúnyt. A ma befektetett bizalomnak holnapután érik meg a gyümölcse. Nekünk, szaléziaknak nem annyira a tehetséget kell ápolnunk, hanem az egység érdekében kifejtett egyéni lelkesedésre és szorgalomra építünk.
A jól animált közös játék szelleme – főleg a megérlelt bizalom légkörében – némiképpen feloldja, közös nevezőre hozza az egymást nem ismerő résztvevők különböző társadalmi, kulturális vagy világnézeti különbségeit, így a játék gazdája számára szinte kötelező, hogy a játékhoz előbb rövidebb távon egy „minőségbiztosító”, oldott beszélgetés is társuljon, ami később egy hosszabb távú kapcsolatnak lehet biztosítéka. Ez a felszabadult és személyiségerősítő játékból kinövő beszélgetés az ifjúsági életápolói, igehirdetői és tanúságtévő szolgálatunk első szakaszának legnélkülözhetetlenebb és leghasznosabb eleme, gyümölcse. Erre a feladatra pedig minden keresztény meghívást kaphat, elsősorban az, „akinek élete a Krisztusban gyökerező örömöt sugározza, és aki kész föltenni életét, hogy eljöjjön Országa, és az Egyház gyökeret eresszen a világ szívébe.” (Evangelii Nuntiandi, 80.)
Mi is valljuk Don Boscóval együtt: csak az tud lelkesíteni, aki maga is lelkessé vált.
A szalézi sportpedagógia elvárása, hogy művelője egyszerre legyen elkötelezettje a keresztény hitnek, az ifjúságnak, nevelésüknek, missziónknak és a szalézi (Don Boscó-i) stílusnak.
P. Csány Péter SDB
