A szó, hogy karácsony a vidám, sejtelmesen mosolygó, titkolózó, sugdolózó, az egy-egy hétvégére eltűnő, lelkigyakorlatra utazó családtagokat juttatja eszembe. Felidézi bennem az otthon biztonságos melegét, a finom illatokat és azokat a már felnőttkori alkalmakat, amikor évről-évre a szenteste előtti napon, a bejgli készítés kellős közepén betlehemező egyházközségi tagok (a töltelékről ízmintát is véve) leptek meg minket vidám játékukkal. A lelki felkészülés és a várakozás csak ráhangolódás a szentestére, amikor a család nő tagjai a konyhában vagy szobájukban végzik az „utolsó simításokat”, s mihelyst elkészültek, akkor külsőben is megszépülve várják, hogy a nagyszülők megérkeztével ünnepeljük a Kisjézus születését, amelyet egy csengőhang jelez. Mi mindannyian abba a szobába sietünk, ahonnan a hívóhang szólt, ahol a karácsonyfa áll. Csak a csillagszóró és a fa világítása adja a fényt. Ima, gitárral, fuvolával és furulyával kísért énekek, s az utóbbi években már elment nagyszüleink által írt egy-egy ima felolvasása, majd egymás szeretetköszöntését követően a gyerekek izgatottan várják a jelt, hogy mikor kereshetik meg a fa alatt lévő ajándékaikat. A csomagbontást boldog nevetés, egy-egy örömsikoly, a játékok kipróbálása és az idősebbek csodálkozása kíséri „hogy már mik vannak!”. Majd kissé megnyugodva ülünk le az asztalhoz, ahol az áldást követően fogyasztjuk el a hagyományos ünnepi vacsorát. A várakozás, a szenteste koreográfiája – a mi családunkban – kisebb változásokkal, több generáció óta ugyanaz, de ami ezt megtartotta, az a jóban és sokszor nehéz időszakban is az összetartás, a hit, a szeretet, az öröm, hogy együtt lehetünk.
A karácsonyt és a családi ünnepeket sokan várjuk. A ránk bízott fiatalok között azonban többen is vannak olyanok, akik félnek, sőt nem szeretik az ünnepeket, mert csak egy lakásba mennek haza, ahol nincs egymásra figyelés, összetartás, ahol nincs otthon, nincs családiasság. A Kisjézus is egy istállóban született, de a szeretet, a féltő aggódás ott volt a betlehemi jászol körül.
Don Bosco nem tudott a fiúknak kényelmet, jómódot biztosítani, de amit ő adott az a családiasság, a gondoskodó, okos szeretet, ami minden fiatal számára erőt, és reményt adott, amely egyben a jövőt is megalapozta. Mi, szalézi munkatársak sokszor találkozunk olyan gyerekekkel, fiatalokkal, akiknek mindenük megvan, de ami az ünnepet széppé és várttá teszi, azt nem ismerik. Don Bosco ezt a családiasságban látta.
„Családiasság nélkül nem lehet a szeretetet kimutatni, viszont ennek kimutatása nélkül nem születhetik meg a bizalom. Aki azt akarja, hogy szeressék, bizonyítsa be, hogy szeret. Jézus Krisztus kicsi lett a kicsinyekkel, s hordozta a mi gyengeségeinket. Ő a családiasság atyamestere. Az a tanító, akit csak a dobogón látnak, az csak tanító, és semmi több; de ha elvegyül a gyermekek játékába, akkor testvérré válik. Ha valakit a szószéken látnak prédikálni, azt mondják róla, csak a kötelességét teszi és semmi többet; de ha játékidőben szól egy jó szót a gyermekeknek, az a jó szó egy szerető jóbarátnak a szava”. (Fascie B.,1991.70.)
Nekünk, szalézi munkatársaknak a karácsonyi készülődésben, ünnepi Oratórium szervezésben ezt üzeni Don Bosco, s arra figyelmeztet minket, hogy lehetnek olyan gyermekek, fiatalok, akik számára mi tölthetjük meg értékkel, érzelmekkel az ünnepet. Azzal, ha bevonjuk őket a közösségi, templomi készülődésbe, a kisebbeknek rendezendő előadásokba, pásztorjátékba. Így ők is megélhetik a karácsony lényegét, s nemcsak a szeretetadás izgalmát, hanem, ha készülődés közben, őszinte beszélgetéseinkben megfogalmazódik bennük a szívből jövő vágy a szentgyónásra, akkor egy időre az azt követő megnyugvást, belső békét. Don Bosco életművével foglalkozó írásokból ezekre az őszinte beszélgetésekre több példát is találhatunk.
A visszaemlékezésekből, életrajzírásokból azt is tudhatjuk, hogy a karácsonyt a nélkülözések közt is próbálta meghitté ünnepélyessé varázsolni, amit az évek múltával emlékként növendékei magukkal vihettek:
„Az első karácsony
Az Oratóriumba járó fiúkból alakult kis kórusának Don Bosco betanított több karácsonyi himnuszt, melyeket ő maga komponált a Gyermek Jézus tiszteletére. Hogy karácsonyi hangulatot varázsoljon a kis kápolnába, feldíszítette, amennyire csak tudta, sőt, meghívott több száz embert is. Néhány órás alvás után visszatért a templomba és várta a fiúk nagyobb csoportjait, akik az éjféli misére érkeztek. Így ünnepelték a karácsonyt mindaddig, amíg nem csatlakoztak más papok Don Boscóhoz, hogy segítsenek neki.” (MB XIX.)
Rózsáné Czigány Enikő
szalézi munkatárs
Felhasznált irodalom:
Fascie Bertalan (1991): Don Bosco nevelési módszeréről. 70.
Memorie biografiche XIX.
