A reformpedagógiai irányzatok közös jellemzője, hogy mindegyikük kiemeli: az eredményes nevelés érdekében meg kell találni a gyermekekben, fiatalokban azt a képességet, tulajdonságot, ami benne a legjobb és arra építeni a személyiségfejlesztést. Alapozzák ezt arra, hogy képességeink funkcionális körökön keresztül kapcsolódnak egymáshoz, s így a képesség- és a személyiségfejlesztésben egy transzferhatás érvényesül.
Don Bosco ezt így soha sem fogalmazta meg, de nevelési módszerének bármely elemét is vizsgáljuk, ez az elv mindig érvényesült „Még a legszerencsétlenebb ifjúban is van egy pont, amelyen keresztül a jó utat találhat.” (L’arco, 1998. 17.). Adolfo L’arco szerint ez a szeretet a szívélyesség, ami Don Bosco módszerének középpontjában áll. Ő úgy tudott szeretni, hogy minden kicsinyes emberi fölé emelkedett. A szívélyesség módszerében ő maga volt a szeretet.
A szívélyesség ma miként valósítható meg, hogyan fordíthatnánk le a gyakorlatra?
A szívélyesség, ami a szeretet kisugárzása, olyan, mint egy megközelítő, meghívó, megtartó módszer.
Megközelítés: mindenkiben megtalálni azt, ami jó benne. Ez a keresés nehéz, sokszor keserű út, főleg, ha valós vagy vélt sérelem ért általa, vagy a tehetetlenség érzését váltja ki belőlünk. Előfordulhat, hogy az adott gyermek, fiatal nem szimpatikus, mert egy előző neveltünkre emlékeztet, aki számomra kudarcot jelentett. A megtalálni azt, ami jó a legnehezebb, mert akarnunk, és tudnunk kell meglátni, észrevenni. A megközelítés minden nevelő számára egy belső út, ahol meg kell tanulnunk, hogy ne a saját sérelmeinket ápolgassuk, hanem ezeket elfeledve, ezeken felülemelkedve azt tudatosítsuk, hogy minden növendékem fontos nekem, dolgom van vele. Don Bosco is megbántódhatott volna az esetenként felé irányuló visszautasítás, durva válasz miatt, de ő mindig szem előtt tartotta azt, hogy az általa megközelített fiatalok mind fizikailag, mind érzelmileg kizsákmányolt, termelőerővé alacsonyított emberek voltak. Korunkban a gyermekek, fiatalok sokszor fogyasztóvá süllyesztett egyének, akiknek alapvető tevékenységét a TV, játéktermek, az akciófilmekből legfőbb értékként közvetített erő kipróbálása, fejlesztése jelenti, s nem a furfang, az ész, a szeretet, a másik segítése, a közösség élménye az elsődleges. Ha mi is mindezt tudatosítjuk, akkor könnyebb lesz a sérelmeken felülemelkedni, a másikat megközelíteni, könnyebb lesz a meghívás.
Meghívás: olyat tudok nyújtani, ami számára fontos. Minden ember számára az a hely a fontos, ahol megtapasztalhatja a szeretetből fakadó közvetlen kapcsolatot, ahol örülnek neki, ahol fontos, ahol figyelnek rá. Ezt a figyelmet nagyon nehéz megtartani. Ezért tapasztalhatjuk azt, hogy körünkből elvesznek emberek, gyermekek, mert nem gondolunk arra, hogy ez nem egy sima folyamat, hanem egyes pontjai ismét előtérbe kerülhetnek, azaz újból meg kell hívni, figyelni rá. A meghívás nemcsak a felszólítás, hogy gyere el, hanem a szerető szívélyes figyelem, ami őszintévé tesz, és ez lesz az alapja a megtartásnak. A meghívás azt is jelenti, hogy tartalommal tudjuk megtölteni az együttlétünket. Ez feltételezi azt, hogy a „meghívottakat” igyekszünk megismerni és körünkben valami olyasmit felkínálni, ami az ő érdeklődését is felkelti, fenntartja, illetve ki is próbálhatja magát. Don Bosco ebben is követendő példát mutatott, hiszen ő nem rákényszerítette az általa jónak tartott tevékenységeket a gyermekekre, hanem úgy érte el célját, hogy pl.: a zsonglőrködéssel s egyéb „de jó lenne, ha én is kipróbálhatnám” élmény megteremtésével keltette fel a gyermekek érdeklődését, alakította ki azt az érzést, hogy jó lenne ide tartozni. Ebben a folyamatban jöhet létre a megtartás
Megtartás: lehetőséget nyújtani arra, hogy kapjon és adjon, azaz a befogadás. Don Bosco nemcsak a fentről jövő üzenetet fogadta be, hanem ugyanúgy befogadó volt a világ, az elesettek felé. Ezt a befogadó szeretetet közvetítette és igyekezett minden növendékében kiépíteni, úgy hogy az életben kiszolgáltatott, sivár lelki- és életkörülmények között élők is megtanuljanak örülni, örömet adni. Ez a nevelői munka egyik legnehezebb feladata, hiszen adni csak az tud, aki elfogad, s akit elfogadnak, befogadnak. Az elfogadás soha sem egy távolról szemlélést jelent és annak a közvetítését, hogy „én itt vagyok, ha akar, hozzám jöhet, kérdezhet, én egy biztos pont vagyok”. Don Bosco erre is példát mutatott. Nekünk kell a gyermekeket megszólítani, hiszen sokszor nem az ő akaratukon múlik a kölcsönös közeledés, hanem azon, hogy sérelmek érték őket, vagy szeretetsebeik vannak, esetenként a lelkiismeretfurdalás teszi őket befelé fordulóvá, miközben vággyák a segítő szeretetet, a tartalmas valahova tartozást.
Don Bosco arra tanít, hogy a közéjük tartozás mindenki számára elérhető, nem kirekesztő. Pedagógiája a Te, amely soha sem önös, mindenki belefért szívélyességébe, s ezért élhették meg a környezetében nevelkedett gyermekek, fiatalok és a vele kapcsolatban lévők a mi élményt, amely napjainkban is „gyógyító” erővel hat.
Rózsáné Czigány Enikő
szalézi munkatárs
Felhasznált irodalom:
Adolfo L’arco (1998) Nevejünk úgy, mint Don Bosco. Reprografia, Bratislava
