A keresztény szellemiségű nevelőnek is reagálnia kell a történelmi korok változó szükségleteire. Mindemellett a keresztény intézményekben ma is feladat a gyermekkor nélküli gyermekek felkarolása, küldetés, mely által a „nagyobb családban” megújulhat a hit, újra szárnyra kelhet a szeretet.
Kell olyan hely, amely mindenkit fogad, és felajánlja munkáját. Kell egy olyan hely, mely elfogad, és a gyermek életében igyekszik kiegészíteni vagy pótolni a szülői házat. A keresztény szellemiségű intézmény lehet olyan hely, mely befogad, és ahol nevelőnek lenni igazi, megélt szolgálat.
Don Bosco szilárdan meg volt győződve arról, hogy meg kell előzni a fiatalok negatív tapasztalatait, és a pozitív benyomásokat erősíteni kell. Ez megelőző módszerének célja, lényegét maga Don Bosco így foglalja össze, „ez az egész rendszer az ésszerűségen, a vallásosságon és a szereteten alapszik.” (Bianco, 1993, 9.). Minden tettben, cselekedetben az ésszerűség vezéreljen; legyen a hit és az ima nemcsak eszköz, hanem biztos támasz; a szeretet pedig, mely alappillér, a szeretet viszonzására ösztönöz, s ekkor „a gyermekszívek megnyílnak, feltárják kívánságaikat, és nem palástolják el hibáikat.” (Bianco, 1993, 34.)
Tudjuk, minden kapcsolat szituációk füzére, ahol bőven adódnak nézeteltérések. Nem kivétel ez alól a nevelt-nevelő kapcsolat sem. A gyermekek és fiatalok nevelése során több olyan döntés születik, melyet töprengés, mérlegelés előz meg, és a gondos nevelő nem mulasztja el a döntést követően az értékelést, a tapasztalatok megfogalmazását, mindezzel kijelölve a továbbhaladás útját. Összességét tekintve a nevelő igyekszik megelőzni a nevelési, magatartási, tanulmányi és egyéb problémákat, kíséri és támogatja az egyéniség kibontakozását.
Igen ám, de mi történik, ha közbelép a „nem várt eset”, egy konfliktus, amire gyakran mondjuk: „Ezt még álmomban se gondoltam volna”. Igyekszünk megoldani ezeket a nevelési helyzeteket is, többnyire születnek elhatározások és még gyakrabban további korlátok. Megtörik a bizalom, új alapokra helyeződik a kapcsolat.
Aztán jön egy újabb szituáció, melyben a nevelőnek – a megváltozott kapcsolat súlya alatt – dönteni kell. „Nem számítottam rá, nem készültem fel, hogyan is kezeljem.” Azonban a további együttműködés záloga, hogy valamilyen döntés szülessen. Valamit tenni kell, de mire támaszkodhatunk? Mit használhatunk, hogy jól segítsük és ne elveszítsük a gyermeket?
Törekszünk a tökéletesre, sokszor tévedünk, számtalanszor merül fel: Jól döntöttem? Biztos, hogy a legmegfelelőbb megoldást választottam?
Az, hogy a nevelő az egyes esetekben hogyan dönt, függ azoktól az információktól, melyeket birtokol, elsősorban a gyermekről. Természetesen a nevelő igyekszik a szülővel való kapcsolatfelvételre, megismeri elvárásait az intézménnyel és gyermekének nevelésével kapcsolatban egyaránt. Majd mindezeket kiegészítve a nevelő, saját megismerő pedagógiai eszközeivel, kialakítja a gyermeki személyhez illesztett nevelési koncepcióját. Ha ez a megismerő odafordulás kellőképpen érzékeny, figyelmes és sokrétű, akkor nagyobb zökkenőktől mentesebbé válhat a napi nevelő munka. Mindemellett elengedhetetlen, hogy bizonyos pedagógiai helyzetek megoldása rutinná váljon, kidolgozunk jól működő stratégiákat, melyek mindig kéznél vannak. Használjuk ezeket, mert általuk felkészülhetünk olyan nevelési helyzetekre, melyek bekövetkezése elkerülhető, avagy várható, valószínűsíthető. Évek során minden nevelőnek saját nevelési koncepciója alakul ki, gazdagodik belső élete, s ha ez a formálódás tudatos formálás, akkor pedagógiájának hatékonysága növekszik. A keresztény nevelő felépíti emberi-erkölcsi értékrendszerét, melynek középpontját Isten országának valódi értékei képezik. Nagyon fontos, hogy koncepciója összhangban legyen saját személyiségével, meggyőződésével, hiszen a hitelesség alap. Legnagyobb nevelőerővel a példamutató élet bír, mely irányt mutat intézmények falain belül és kívül egyaránt.
A családi neveléssel harmóniában, vagy éppen az abból eredő nehézségek oldása végett, minden keresztény intézményben tudatosan neveljük gyermekeinket, hogy növekedjenek műveltségben, vallásosságban és erkölcsösségben. Viszont tisztában vagyunk azzal is, hogy minden fejlődés változást hordoz, mely általában több napot, hetet, hónapot, sőt, néha egy egész évet is igénybe vesz. Néha hosszú ideig kell várni arra, hogy bekövetkezzen, néha elég hozzá egy pillanat.
A keresztény nevelőnek mindenkit meg kell szólítania, de e „meghívást” nem hallják meg sokan. A keresztény szellemiségben történő nevelés azonban nem olyan dolog, amit rátukmálhatunk, ráerőltethetünk másokra. Mindenkinek megvan a maga élete, nekem is a magamé, neked is a magadé. Én „csak” annyit tehetek, hogy elmondom és megmutatom mindazt, amit én értékesnek vélek, mindazt, amit megtanultam és megtapasztaltam.
Mutassuk meg a szívvel élt életet gyermekeinknek: fejezzük ki érzéseinket és hallgassuk meg az ő érzéseiket. Don Bosco 1884-ben írt levelében így vall saját lelkipásztori-pedagógiai szolgálatáról: „Megtettem értük mindent, amit tudtam és tehettem, hiszen egész életem szeretetét nekik szenteltem.” (Bianco, 1993, 31)
dr. Golyán Szilvia
szalézi munkatárs
Felhasznált irodalom:
Bianco, Enzo: Nem elég szeretni őket. Bosco Szent János 1884-ben írt levele. Don Bosco Kiadó, 1993.
Bosco, Teresio: A szalézi Szent mondta. Don Bosco gondolatai. Don Bosco Kiadó, 2000.
