Az a nap, amikor először beléptem egy szalézi oratóriumba, döntő változást hozott az életembe. 16 éves lehettem, és ott és akkor felismertem, hogy kincset találtam. Éreztem, hogy ez nem olyan, mint a kincsvadászokról szóló filmek elveszett ereklyéi, amiket rövid ideig tartó életveszélyes kalandok árán szereznek meg, hogy aztán jól védett múzeumi tárolókban állítsanak ki. Épp ellenkezőleg. Egyrészt ez a kincs soha nem veszett el, a Don Bosco 9 éves kori álmából kinövő Szalézi Család őrzi és adja tovább. Másrészt nem veszélybe sodorja az életet, hanem támogatja, segít keresni a mindig nagyobb jót, a bőségben élt életet, amit közösségben és örömben ünneplünk a templomokban, oratóriumokban, iskolákban. Mind a mai napig tanulom megérteni és megélni ezt a kincset, amit ott és akkor kaptam, ami akkor vonzani kezdett, és azóta újabb és újabb arcait tárja fel előttem. Ennek az útnak egyik állomása volt számomra Jean-Marie Petitclerc összefoglalója arról, mit jelent a Megelőző Módszer a gyakorlatban.
Megelőző Módszer, jelenlét, fülbe súgott szó, jóéjszakát… a szalézi pedagógia ismerős kulcsszavai, melyekről azonban Don Bosco soha nem írt hosszas pedagógiai fejtegetéseket, leginkább saját példájával élte követői elé azt, hogy hogyan lehet közel kerülni a fiatalokhoz, megérteni és segíteni őket, hogy jó keresztények és becsületes állampolgárok legyenek. Mikor Savio Domonkos módjára animátorként voltam jelen, fiatalként a fiatalok között, nem is hiányoltam soha a szalézi pedagógia elméletét. Valóban elég volt Don Bosco példája, amit leginkább azoknak a szaléziaknak: nővéreknek, atyáknak és munkatársaknak a révén ismertem meg, akik között éltem és tevékenykedtem. Mindig éreztem szeretetüket, és szeretetükben Isten szeretetét, így könnyű volt azt továbbadnom az oratóriumban azoknak, akikkel ott találkoztam, s kezdő tanárként sok dolgot igyekeztem beépíteni az iskolában is a diákokkal közös mindennapokba, ünnepekbe, szabadidős programokba. De ahogy teltek évek, valami megváltozott. Egyre inkább világossá vált számomra, hogy az iskola nem oratórium, és a diákok is generációról generációra egyre különbözőbbnek tűnnek, mint Don Bosco életrajzaiban Valdocco rászoruló fiataljai. Bevallom, kételyek is ébredtek bennem: Alkalmas a Megelőző Módszer iskolai alkalmazásra a XXI: században? Mindaz, amit értéknek ismertem fel szaléziként, hogyan fordítható le a tanórák 45 perces rendjére, a fegyelmi ügyekre, a tantestületben fel-fellángoló pedagógiai vitákra, a szülőkkel való kommunikáció időnként nehéz helyzeteire? A Megelőző Módszer a gyakorlatban című könyv éppen ezekre keresi a választ a szerző saját évtizedes pedagógiai munkájából és tapasztalataiból kiindulva.
Don Bosco nevelési módszerének 12 kulcsszava adja a könyv vezérfonalát: Tekintély és szeretet, Szövetség, Bizalom, Szelídség, Játék, Vidámság, Közvetítés (mediáció), Jelenlét, Megelőzés, Tisztelet, Siker, Szankció. Az ezekhez kapcsolódó 12 fejezetben a szerző elénk tárja meggyőződéseit és jó gyakorlatait, igyekszik elébe menni az olvasó kételyeinek, és megnevez néhány rossz irányt is, miközben folyamatosan igyekszik felmutatni az e kulcsszavak mentén kialakítható szalézi nevelési módszer alapértékeit. Nem válaszol meg minden kérdést. Sőt a könyv igazi értékének azt tartom, hogy saját pedagógiai gyakorlatunkat érintő kérdések közt hagy minket, önvizsgálatra indít, kételyeket ébreszt, de nem a módszer használhatósága, hanem berögződéseink helyessége felől, s mindezzel hozzásegít, hogy még inkább Don Bosco szíve szerint való nevelőkké váljunk. A könyv utolsó oldalán pedig Jean Duvallet szavait idézve indítja útnak olvasóit: „Alapítások, kollégiumok, rendházak birtokosai vagytok, de egyetlen kincsetek van csak: Don Bosco pedagógiája. […] Őrizzétek meg nekünk, ezrek szívében dobogva, azt, ahogyan Don Bosco szerette és oltalmazta a gyerekeket.”
A szerző könyvében arra törekszik, hogy pedagógiai irányból tárgyalja Don Bosco módszerét „minden érdeklődő nevelőnek, függetlenül hitbeli meggyőződésétől”. Gyakorló tanárként megállapíthatom, hogy ehhez a szándékához hűen, közérthető és ösztönző formában osztotta meg tapasztalatait. Az egyes fejezetek mégis mindig megérintették bennem a hitvalló keresztényt, a Szalézi Munkatársat is. Tekintély és szeretet, szövetség, bizalom, szelídség, vidámság, jelenlét… Nem istenkapcsolatunkat, keresztény életünket érintő alapfogalmak is ezek, melyek a pedagógiai reflexión túl lelkiismeretvizsgálatra és imádságra hívnak? Nem épp azt a szeretetteli jelenlétet adta-e tovább Don Bosco fiainak és követőinek, amit Jézus életében látott megvalósulni, aki emberré lett és közöttünk lakott? Egyszer, amikor nevelési módszere kulcsáról faggatták Don Boscót, ő ezt válaszolta: „Én magam sem tudom, mi az! Nem az én érdemem: én csak haladok előre, az Úr és a körülmények inspirációja szerint.” Végeredményben szülőként, nevelőként és tanárként ez mindannyiunk feladata, s írásában Jean-Marie Petitclerc is az így szerzett tapasztalatait összegzi. Adja Isten, hogy mi is az Ő akaratát és az idők jeleit követve alkalmazzuk a Megelőző Módszert pedagógiai gyakorlatunk során, megőrizve és újraélve azt, ahogyan Don Bosco szerette és oltalmazta a fiatalokat!
